-- Ez a piros kocka lesz az ajtó. -- mondja Peti, és vigyázva teszi rá a másik kocka tetejére, ami szerinte a lépcső.
-- Nézd Peti, én már a kéményt építem. -- szól Dani.
A lányok a babákkal játszanak.
-- Ülj meg már szépen! -- utasítja rendre Zsófi a szőke hajú, kék szemű babáját. -- Ha állandóan eldőlsz, nem tudom rád adni a kabátot!
Eszter épp piros szalaggal köti össze "Zsuzsa" babája dús haját.
Elmélyülten játszanak.
Nyílik az ajtó. A gyerekek nem is figyelnek fel rá. Csak akkor emelik fel a fejüket a játékról és néznek a belépőkre, amikor az óvó néni megszólal. Csak akkor veszik észre, hogy ketten léptek a terembe, kedvenc óvó nénijük, meg egy fehér köpenyes bácsi.
A gyerekek a táskájáról no meg a nyakában lógó "hallgatóról", rögtön tudják, hogy doktor bácsi.
Rosszat sejtve nézik a belépőket, akik megzavarták önfeledt játékukat.
-- Figyeljetek rám egy kicsit. -- szól óvó néni. -- Eljött hozzánk a doktor bácsi, hogy egy ici-pici oltást adjon nektek. Ezzel megelőzi, hogy betegek legyetek.
A gyerekek mocorogni kezdtek. Dani kockavára hirtelen összedőlt. Zsófi babája hanyatt esett. Kis anyukájának sírásra görbült a szája:
-- Fájni fog? -- kérdezi Zsófi szipogva.
Erre Eszter is könnyekre fakad:
-- Nem akarok szurit! -- kiáltja.
-- No, no gyerekek! Semmi pánik! -- vigasztalja kedves, tréfás hangon doktor bácsi a megszeppent gyerkőcöket. -- Higgyétek el, nem fog fájni. Csak a bőr alá szúrok. Nem kell sírni, nem kell félni.
-- Könnyű ezt a doktor bácsinak mondani! -- zokog fel Zsófi.
De most már csak úgy zeng a terem, sír, szipog minden gyerek.
Kiszól óvó néni az ajtón, s behívja a dadust, aki maga köré gyűjti a csöppségeket. Mintha végtelen hosszú karja lenne, minden pici gyermek fejet elér vele. Megsimogatja, nyugtatja, csendes hangjával vigasztalja őket.
-- Itt vagyok veletek. Nem lesz semmi baj. Gyere Danikám, te leszel az első bátor legény.
Dadusnéni kedves hangja máris hatott, úgy látszik a kis csapat megnyugodott. Legalább is csendesebb lett a zaj, csak innen-onnan hallatszik még egy-egy halk sóhaj.
Felhúzza Dani az inge ujját és odatartja a karját.
Dadusnéni bátorítóan mosolyog rá, míg a doktor bácsi befecskendezi az injekciót a bőre alá.
Dani szája széles mosolyra húzódik: -- Hisz nem is fájt. -- dicsekszik.
Zsófi erre bátran lép a doktor bácsi elé:
-- Nekem is tessék beadni az oltást! -- s kezét nyújtja az orvos felé.
Szisszenni sincs ideje, máris kész.
-- Jöhet a következő! -- és mindenki sorban megkapja a betegséget megelőző oltást.
-- Ügyesek voltatok! -- búcsúzik a doktor bácsi.
Zsófi alig várja, hogy délután legyen. Már négy óra előtt, bár hideg januári szél lengedez, de ott topog a kapunál az udvaron. Amikor meglátja Cirmi barátját, aki elébe jött, hogy haza kísérje, már messziről kiált neki:
-- Gyere már, gyere! Nagyon várlak Cirmi!
A cica az utolsó métereket futva teszi meg.
-- Hadd halljam, mi mesélni valód van nekem.
-- Képzeld csak bajszoskám, délelőtt itt volt a doktor bácsi, és mindenki kapott egy szurit! -- újságolta lázas izgalommal Zsófi.
-- És nem sírtál?
-- Amikor megmondta az óvó néni, hogy oltást fogunk kapni, akkor sírtam egy kicsit. -- hajtotta le szégyenlősen a kislány a fejecskéjét. -- De utána már bátor lettem, és a szurit a doktor bácsitól én kértem.
-- Ez már igen, meg kell, hogy dicsérjelek. -- szólt elismerően Cirmi, és jutalmul Zsófi lábához dörzsölte az orrát, közben kedvesen dorombolt.
Otthon anya és apa is megdicsérte Zsófit, aki elmesélte, mily bátran viselték el a gyógyító szurit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése