-- Holnap meseórát tartok. Arról mesélek majd, hogyan élnek a madarak és az állatok.
Észrevette Cirmi, hogy Zsófi gondolatai nagyon messze járnak, csak ment, s nem figyelt fel, hogy a jelzőlámpa pirosat mutat:
-- No, no Zsófikám, a lámpa tilosat jelez ám! -- kapta el a kislány szoknyáját.
Megrezzent Zsófi hirtelen, s a cicára mosolyog kedvesen:
-- Kösz, hogy vigyázol rám Cirmi. Arra gondoltam, milyen meséket mond nekünk ma az óvó néni.
Irigykedik a cica a barátjára, meg a többi kis óvodásra:
-- Jó nektek, hogy óvodába járhattok, hol teljesedik minden kívánságotok. Ott vidáman vagytok, sokat játszotok és szép meséket is hallotok.
-- Ne búsulj Cirmikém, igérem délután hazafelé a sok mesét neked is elmesélem.
Egy-kettőre elfogyott a tányérról a vajas kenyér és a szalámi, alig várták a gyerekek, hogy meséljen az óvó néni:
-- Látom már nagyon türelmetlenek vagytok, halljátok hát, mit csináltak az erdőben a kis medvebocsok.
Azzal leült a feszülten figyelő fiúk és lányok közé a kis székre, s meséjével elvitte őket a kerek erdő szélére.
A KÉT MEDVEBOCSEgyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő kellős közepén egy tágas barlang. Ennek a barlangnak a mélyén lakott egy medve család. Két eleven bocs játszadozott napestig a barlang előtt elterülő tisztáson.
Hiába ugráltak, hancúroztak reggeltől estig, mégsem tudták átaludni az éjszakát.
-- Már megint kinn kószálnak ezek a bocsok. -- mondta medve mama a párjának.
-- Nem is marad nekünk reggelire méz. -- dörmögött mérgesen medve papa.
Így ment ez éjszakáról-éjszakára.
-- Hiába vannak kint egész nap a levegőn, hiába mozognak annyit, úgy látszik ez még mindig nem elég ahhoz, hogy nyugodtan aludjanak éjjel. -- morgolódott medve mama minden éjjel, amikor felébredt a bocsok brummogására, amint jóízűen nyalakodtak, hol a mézes bödönből, hol a málna pudingból.
Ahogy nőttek-növekedtek, mind messzebbre merészkedtek a tisztástól.
Egyszer kijutottak az erdő szélére:
-- Hú, de szépen süt a nap az erdőn túl! -- kiáltott fel a két bocs.
Észrevették, hogy az erdő mellett egy paraszt ember szántja a földjét egy sovány gebe lóval, akit az eke elé fogott:
-- Gyí te szürke, gyí! -- csattogtatta ostorát a szegény ló füle mellett. -- Húzd már az ekét, az áldóját neki!
A ló azonban olyan gyenge volt és olyan fáradt, hogy hiába volt meg benne az igyekezet, hogy segítsen gazdájának, nem volt már ereje a száraz földbe az ekét húzni.
-- Látod, amit én látok? -- kérdezte az egyik bocs a másiktól.
-- Látom biz. De te is arra gondolsz, amire én? -- kérdezett vissza a testvér bocs.
-- Arra, biz arra! -- bólogatott a kis medve.
-- Akkor indulás! -- s a két bocs odacammogott az emberhez.
Az, amint meglátta a medvéket, hanyatt-homlok futott, hogy mentse az életét, úgy megijedt.
-- Ne fuss el! -- kiáltottak utána a bocsok. -- Nem bántunk mi téged.
Megállt az ember, kételkedve fordult meg.
-- Azt mondjátok nem akartok széttépni?-- kérdezte hitetlenkedve.
-- Azt mondjuk, azt ám! Azért jöttünk, hogy segítsünk ennek a fáradt lónak megszántani a földet.
-- felelték a kis medvék kórusban. -- Úgy megsajnáltuk szegényt.
-- De ti még olyan fiatalok vagytok. Hiszen még csak gyerekeknek néztek ki. -- mondta az ember.
-- Erőnk azonban nagy. -- felelték a bocsok. -- Próbálj ki bennünket.
Úgy is tett az ember. Lova helyett a két medvét fogta az eke elé, és csodák csodája, egy szempillantás alatt felszántották az egész földet. Mire a nap alábukott a domb mögött, hogy aludni térjen, az ember is vígan indulhatott hazafelé lovával, meg volt szántva mélyen a föld.
A medvebocsok is hazatértek a barlangba. Vacsora után álomra hajtották buksi fejüket és úgy aludtak egész éjszaka, mint a mormota.
-- Mi történt a fiainkkal -- ébredt most meg a nagy horkolásra medve mama --, végig alusszák az egész éjjelt. Vajon mibe fáradtak el ennyire?
A bocsok aludtak mélyen reggelig, közben mosolyogtak álmukban elégedetten, hogy jót cselekedtek.
Segítség a pillangónak
Vidáman röpköd a kék pettyes pillangó egyik virágról a másikra. A virágok boldogan tárják ki kelyhüket, szívesen fogadják a kedves látogatót. Felkínálják nektárjukat. A pillangó pedig hálából hordja-viszi a virágport virágról-virágra.
-- Megszomjaztam. -- mondja, s elröppent a kis, tiszta vizű tó partjára. Leszállt a sima vízfelületre -- mely alig-alig fodrozódott a gyenge szellőben -- hogy csillapítsa szomját.
De abban a pillanatban arra repült egy szürke veréb, aki szintén kortyolni akart a tó vizéből és véletlenül meglökte a kis pillangót.
-- Jaj! -- kiáltott fel ijedten a lepke és a vízbe pottyant.
Alig tudott kievickélni a partra. Szárnyain a finom porszemek átáztak. Nem tudott repülni. Csak ült a fűben és búslakodott.
A veréb faképnél hagyta az áldozatát, elrepült anélkül, hogy bocsánatot kért volna, vagy felajánlotta volna a segítségét.
-- Legalább kisütne a nap, s megszárítaná a szárnyaimat! -- sóhajtotta a szegény lepke.
De a napot eltakarta egy felhő.
Ahogy így szomorkodott a pillangó, arra repült egy villás farkú fecske. Ő is inni jött. Észrevette a fűben a kék pettyes pillangót.
-- Hát te miért búslakodsz ott? -- érdeklődött tőle csodálkozva.
-- Vizes a szárnyam nem tudok repülni.
-- Segíthetek rajtad? -- kérdezte a fecske sajnálkozva.
-- Ha megtennéd, hogy megkéred a napot süssön ki, nagyon hálás lennék.
A fecske azon nyomban a magasba emelkedett. Sebes szárnycsapásokkal repült a nap felé. Amikor közel ért hozzá, így kiáltott neki:
Ekkor a fecske így szólt a felhőhöz:
-- Felhőcske ne takard el a napot, hadd szárítsa meg sugaraival a kis pillangó szárnyait.
-- Szívesen teljesíteném kérésedet, ha tudnám, de sajnos magamtól nem tudok a nap elől elszállni. Keresd meg a szellőt s kérd meg jöjjön ide és fújjon el.
-- Megkeresem a szellőt. -- mondta a fecske, azzal elrepült.
Egy magas hegy tetején meg is találta. Már messziről hallotta, hogy susognak a fák koronái.
--Ott a szél biztos. -- reménykedett a fecske.
Úgy is volt.
-- Kérlek szellő gyere velem és fújd el a nap elől a felhőt. Akkor a nap kisüt és meleg sugaraival felszárítja a pillangó vizes szárnyait, aki attól újra röpködni tud egyik virágról a másikra.
-- Szívesen segítek. -- zúgta a szél és nyomban útra kelt a fecskével.
Amikor a felhő elé ért felszívta magát levegővel, csak úgy dagadt a két orcája és egy hatalmasat fújt. Abban a pillanatban a felhő arrébb libbent a nap elől. A nap sugarai hét ágra ontotta melegét a földre és egy-kettőre fel is száradt a kék pillangó szárnya és már fel is röppent boldogan a fűszálról.
-- Nagyon köszönöm a segítségedet! -- kiáltott oda a fecskének.
A fecske megköszönte a napnak, hogy kisütött. Nap megköszönte a felhőnek, hogy félrehúzódott előle. A felhő meg a szellőnek köszönte meg a segítségét, amiért elfújta őt a nap elől.
Hiába ugráltak, hancúroztak reggeltől estig, mégsem tudták átaludni az éjszakát.
-- Már megint kinn kószálnak ezek a bocsok. -- mondta medve mama a párjának.
-- Nem is marad nekünk reggelire méz. -- dörmögött mérgesen medve papa.
Így ment ez éjszakáról-éjszakára.
-- Hiába vannak kint egész nap a levegőn, hiába mozognak annyit, úgy látszik ez még mindig nem elég ahhoz, hogy nyugodtan aludjanak éjjel. -- morgolódott medve mama minden éjjel, amikor felébredt a bocsok brummogására, amint jóízűen nyalakodtak, hol a mézes bödönből, hol a málna pudingból.
Ahogy nőttek-növekedtek, mind messzebbre merészkedtek a tisztástól.
Egyszer kijutottak az erdő szélére:
-- Hú, de szépen süt a nap az erdőn túl! -- kiáltott fel a két bocs.
Észrevették, hogy az erdő mellett egy paraszt ember szántja a földjét egy sovány gebe lóval, akit az eke elé fogott:
-- Gyí te szürke, gyí! -- csattogtatta ostorát a szegény ló füle mellett. -- Húzd már az ekét, az áldóját neki!
A ló azonban olyan gyenge volt és olyan fáradt, hogy hiába volt meg benne az igyekezet, hogy segítsen gazdájának, nem volt már ereje a száraz földbe az ekét húzni.
-- Látod, amit én látok? -- kérdezte az egyik bocs a másiktól.
-- Látom biz. De te is arra gondolsz, amire én? -- kérdezett vissza a testvér bocs.
-- Arra, biz arra! -- bólogatott a kis medve.
-- Akkor indulás! -- s a két bocs odacammogott az emberhez.
Az, amint meglátta a medvéket, hanyatt-homlok futott, hogy mentse az életét, úgy megijedt.
-- Ne fuss el! -- kiáltottak utána a bocsok. -- Nem bántunk mi téged.
Megállt az ember, kételkedve fordult meg.
-- Azt mondjátok nem akartok széttépni?-- kérdezte hitetlenkedve.
-- Azt mondjuk, azt ám! Azért jöttünk, hogy segítsünk ennek a fáradt lónak megszántani a földet.
-- felelték a kis medvék kórusban. -- Úgy megsajnáltuk szegényt.
-- De ti még olyan fiatalok vagytok. Hiszen még csak gyerekeknek néztek ki. -- mondta az ember.
-- Erőnk azonban nagy. -- felelték a bocsok. -- Próbálj ki bennünket.
Úgy is tett az ember. Lova helyett a két medvét fogta az eke elé, és csodák csodája, egy szempillantás alatt felszántották az egész földet. Mire a nap alábukott a domb mögött, hogy aludni térjen, az ember is vígan indulhatott hazafelé lovával, meg volt szántva mélyen a föld.
A medvebocsok is hazatértek a barlangba. Vacsora után álomra hajtották buksi fejüket és úgy aludtak egész éjszaka, mint a mormota.
-- Mi történt a fiainkkal -- ébredt most meg a nagy horkolásra medve mama --, végig alusszák az egész éjjelt. Vajon mibe fáradtak el ennyire?
A bocsok aludtak mélyen reggelig, közben mosolyogtak álmukban elégedetten, hogy jót cselekedtek.
Segítség a pillangónakVidáman röpköd a kék pettyes pillangó egyik virágról a másikra. A virágok boldogan tárják ki kelyhüket, szívesen fogadják a kedves látogatót. Felkínálják nektárjukat. A pillangó pedig hálából hordja-viszi a virágport virágról-virágra.
-- Megszomjaztam. -- mondja, s elröppent a kis, tiszta vizű tó partjára. Leszállt a sima vízfelületre -- mely alig-alig fodrozódott a gyenge szellőben -- hogy csillapítsa szomját.
De abban a pillanatban arra repült egy szürke veréb, aki szintén kortyolni akart a tó vizéből és véletlenül meglökte a kis pillangót.
-- Jaj! -- kiáltott fel ijedten a lepke és a vízbe pottyant.
Alig tudott kievickélni a partra. Szárnyain a finom porszemek átáztak. Nem tudott repülni. Csak ült a fűben és búslakodott.
A veréb faképnél hagyta az áldozatát, elrepült anélkül, hogy bocsánatot kért volna, vagy felajánlotta volna a segítségét.
-- Legalább kisütne a nap, s megszárítaná a szárnyaimat! -- sóhajtotta a szegény lepke.
De a napot eltakarta egy felhő.
Ahogy így szomorkodott a pillangó, arra repült egy villás farkú fecske. Ő is inni jött. Észrevette a fűben a kék pettyes pillangót.
-- Hát te miért búslakodsz ott? -- érdeklődött tőle csodálkozva.
-- Vizes a szárnyam nem tudok repülni.
-- Segíthetek rajtad? -- kérdezte a fecske sajnálkozva.
-- Ha megtennéd, hogy megkéred a napot süssön ki, nagyon hálás lennék.
A fecske azon nyomban a magasba emelkedett. Sebes szárnycsapásokkal repült a nap felé. Amikor közel ért hozzá, így kiáltott neki:
-- Szépen kérlek napocska süss ki és szárítsd meg a lepke barátom vizes szárnyait!
-- Szívesen megtenném, de nem tudok kibújni a felhő mögül, mely eltakar. Kérd meg a felhőt szálljon arrébb.Ekkor a fecske így szólt a felhőhöz:
-- Felhőcske ne takard el a napot, hadd szárítsa meg sugaraival a kis pillangó szárnyait.
-- Szívesen teljesíteném kérésedet, ha tudnám, de sajnos magamtól nem tudok a nap elől elszállni. Keresd meg a szellőt s kérd meg jöjjön ide és fújjon el.
-- Megkeresem a szellőt. -- mondta a fecske, azzal elrepült.
Egy magas hegy tetején meg is találta. Már messziről hallotta, hogy susognak a fák koronái.
--Ott a szél biztos. -- reménykedett a fecske.
Úgy is volt.
-- Kérlek szellő gyere velem és fújd el a nap elől a felhőt. Akkor a nap kisüt és meleg sugaraival felszárítja a pillangó vizes szárnyait, aki attól újra röpködni tud egyik virágról a másikra.
-- Szívesen segítek. -- zúgta a szél és nyomban útra kelt a fecskével.
Amikor a felhő elé ért felszívta magát levegővel, csak úgy dagadt a két orcája és egy hatalmasat fújt. Abban a pillanatban a felhő arrébb libbent a nap elől. A nap sugarai hét ágra ontotta melegét a földre és egy-kettőre fel is száradt a kék pillangó szárnya és már fel is röppent boldogan a fűszálról.
-- Nagyon köszönöm a segítségedet! -- kiáltott oda a fecskének.
A fecske megköszönte a napnak, hogy kisütött. Nap megköszönte a felhőnek, hogy félrehúzódott előle. A felhő meg a szellőnek köszönte meg a segítségét, amiért elfújta őt a nap elől.
A KIS KAKAS
Türelmetlenül ült tojásain tyúkanyó:
-- Bárcsak kibújnának már a csibéim! -- sóhajtott.
A nagy taréjú kakas papa is be-beszaladt az ólba és érdeklődött:
-- Van már pipi? Kikeltek már a tojásból?
Tyúkocska a fejét rázta:
-- Csak kopognak, kopognak, de ki még nem bújtak.-- válaszolta.
Ám egyszer csak megrepedt a tojás héja, s kidugta pihés fejét a kis csibe:
-- Csipp, csipp, itt vagyok! Megérkeztem!
Ettől kezdve egymás után pattogtak ki a tojásból a pipikék.
Volt ott sárga, fehér, fekete, tarka s volt egy kopasz nyakú kis kakaska.
--Kotkodács! Kotkodács! Gyere papa gyorsan! -- kiáltott ki tyúkanyó a kakasnak. -- Megszülettek a csibéink!
Beszaladt a kakas. Szemügyre vette, számolgatta övéit.Felugrott a kerítés tetejére és büszkén kiáltotta:
-- Kukoríkú, kukoríkú, rám figyeljetek! Apa lettem, fiaim, lányaim születtek!
A libák, kacsák no meg a pulykák is közrefogták, nézegették a csipogó, futkosó pici csibéket:
-- Üdvözlünk benneteket a baromfi udvarban. Érezzétek jól magatokat itt közöttünk.
Morzsa kutya is felemelte buksi fejét és a csibékre mosolygott:
-- Ezután rátok is vigyázok. -- fogadkozott.
Tyúkanyó és kakas papa együtt nevelték a pici csibéket, kik szófogadóak voltak,kivéve a kis kopasz nyakú kakaskát. Ő volt a legelevenebb. Addig míg testvérei figyeltek apjuk oktatására:
-- Felugrasz a szemét domb tetejére és jó reggelt kívánsz az ébredező tyúkoknak, kacsáknak és libáknak, így ni ... kukoríkú. Nagyra nyisd a csőröd, nyújtsd ki jól a nyakad, így szépen szól a hangod.
Ezalatt a kis kakas ide-oda futkosott, kergette a lepkéket, csipegette a kacsákat.
Így a kopasz nyakú kis kakas nem tanult meg semmit. Se kukorékolni, se kapirgálni.
Szép színes tollú, nagy piros tarajú kakassá fejlődött.
Elnézegette magát az itató víz tükrében: -- Milyen szép szál legény lett belőlem! Itt az ideje, hogy asszony után nézzek. Már ki is szemeltem magamnak egy szép fehér tollú jércikét.
Igen ám, de nem tudott udvarolni neki. Csak állt a jérce előtt, megszólalni sem tudott.
-- No kakaska, hadd halljam a csengő hangod. -- szólt hozzá a kis tyúkocska. -- Kukorékolj egy nagyot.
-- Kuku ..., kuku ... -- próbálkozott a kopasz nyakú kakas, de csak rekedt hang jött ki torkán.
Kacagtak a jércikék. Kacagtak a libák, kacsák, pulykák. Még Morzsa kutyus is felkapta a fejét:
-- Jaj, jaj, vau, vau, hagyd abba, megfájdul a fülem!-- kiáltotta.
Kakas testvérei is csúfolták szegény kopasz nyakút:
-- Buta vagy, nem tudsz te semmit.
Szegény kakaska bánatában elindult világgá.
-- Addig megyek, míg nem találok valakit, aki megtanít kukorékolni, kapirgálni. -- mondta és felröppent a kerítésre, onnan le az útra és ment, mendegélt.
Beért egy sűrű erdőbe. Ott egy magas fa alatt megpillantott egy ősz szakállú emberkét.
-- Hát te mi járatban vagy errefelé kakasúrfi? -- kérdezte a vándortól a kis emberke.
A kakas szégyenkezve hajtotta le fejét és elmondta bánatát: -- Apám tanított bennünket kukorékolni, kapirgálni, de én nem figyeltem az oktató szóra. Bánom már nagyon. Nem tudok sem kukorékolni, sem kapirgálni. Ezért vándor útra keltem, hogy találjak valakit, aki megtanít mind erre.
-- No akkor helyben vagy -- mondta a hosszú szakállú --, nem kell tovább menned. Megtanítalak kukorékolni és kapirgálni is, de meg kell szolgálnod érte. Nálam három nap egy esztendő. Ha szorgalmasan és keményen dolgozol, cserébe megtanítalak mindenre, amit egy kakasnak tudnia kell.
-- Kiszolgálom az esztendőt. -- fogadkozott a kopasz nyakú kakasúrfi.
S úgy is volt. Reggeltől estig tette-vette a dolgot, amit az öreg ember rábízott, s mire eltelt a három nap, úgy megtanult kukorékolni és a szemétdombot szétkapirgálni, hogy párja nem akadt, aki túl tett volna rajta.
Indult is hazafelé rögtön. Otthon odaállt a fehér tollú jérce elé és így szólt hozzá bátran: -- Tyúkocska légy a feleségem!
Nagyot nevetett a jércike: -- Hogy mennék már hozzá egy buta kakashoz!?
Odafutott hozzájuk egy nagy vörös kakas.
-- Hagyd békén a jegyesem, mert velem gyűlik meg a bajod! és harciasan nekiugrott a kopasz nyakú kakasnak.
-- Nem úgy van az! -- állt közéjük az öreg kakas. -- Álljatok ki versenyre! Aki szebben, hangosabban tud kukorékolni, aki hamarabb szét tud kapirgálni egy szemétdombot, annak a felesége lesz jércike.
-- Így, így. Így legyen! -- kiáltoztak a baromfi udvar lakói.
Lenézően mosolygott a vörös kakas: -- Engem nem győz le ez az ügyetlen! -- azzal felugrott a kerítés tetejére és hangosan kiáltott: -- Kukorékúú!
Felugrott melléje a kopasz nyakú kakaska is és csengő, tiszta hangon, kinyújtott nyakkal, nagyra tátott csőrrel harsogta:-- Kukorékúúú!
Elismerően bólogattak a szárnyasok: -- Ez igen. Kopaszka sokkal szebben kukorékol.
Mérgesen ugrott a szemétdombra a nagy vörös kakas: -- Kapirgálásban én leszek az ügyesebb! -- s pillanatok alatt szétrúgta a szemétdombot.
A kopasz nyakú úrfi kiválasztotta a legnagyobb szemétdombot és úgy szétkapirgálta, hogy egy száll szalma nem sok, de annyi sem maradt belőle.
-- Ez igen. Kopaszka lett a győztes! -- hirdette ki az eredményt kakas papa. -- Büszke vagyok rád. -- koppintott csőrével kedvesen a fia hátára.
-- Én is büszke vagyok rád. -- bújt hozzá a fehér tollú jércike.
Úgy hallgatták a gyerekek a mesét, hogy egy pisszenés sem hallatszott, a szájukat is nyitva felejtették.
A medvebocsok után a pillangóról mondott mesét az óvó néni, s mire a kis kakas kalandját is befejezte, beszólt a terembe a dadusnéni:
-- Gyertek kicsik hamar, hamar ebédelni!
A kis nebulók azonban kórusban ráadást kértek a meséből, bár a gyomruk korgott, de hallani sem akartak még az ebédről.
-- No, ha ennyire tetszettek a meséim -- szólt az óvó néni kedvesen és engedékenyen a kicsikhez --, hozzáteszem kedvencemet, A kis muzsikust a mesékhez.
A KIS MUZSIKUS
Állítom nekem volt a legdrágább nagyim a világon.De nemcsak a legdrágább, hanem a legszebb is volt.Hosszú, egészen a derekáig érő, hófehér haját, minden este megengedte, hogy fésülgessem.
Szemeiből kedvesség, szeretett sugárzott felém.Nem is emlékszem rá, hogy egyszer is megszidott volna, pedig lett volna miért, mert szüleim szerint csintalanságért nem igen kellett a szomszédba mennem, volt bennem két gyereknyi is.
Alig múltam három éves.Egyes betűket bizony még elég selypesen ejtettem ki.Úgy, hogy igencsak nagyon kellett rám figyelnie annak, akihez éppen magyaráztam valamit.
No, emlékszem, egy szép tavaszi délelőttön, így szólt hozzám nagyi:
-- Andriskám, kicsi unokám, gyere velem. -- azzal görbebotjára támaszkodva, elindult a szobája felé.Félszemmel sandított rám, hogy követem-e?
Követtem biz én, már hogyne követtem volna, amikor ilyen kedves invitálás után szobája szekrény fiókjaiból mindig előkerült valami finomság, vagy valami csodálatos tárgy, amivel nagyon jót lehetett játszani.
Jól sejtettem most is.A szobába érve, nagyikám leült a szekrény előtt álló kis zsámolyra, botját a falhoz támasztotta és kihúzta a középső fiókot.
Árgyilus szemekkel néztem minden mozdulatát.Érdekes fiókok voltak ezek.Mennél többet húzogattuk, s mennél több mindent vettünk ki belőle, annál több lett benne.Mintha valami bűbájosság lengene körülötte, ami újra és újra feltölti.Mikor azt hiszed már üres, hát uramfia, megint, ha kihúzod, telis-teli van mindenféle dolgokkal.
Így volt ez most is,Ahogy nagyi kotorászott benne, kivett belőle egy gyönyörű, fényes, fából készült valamit.Szólni sem tudtam, csak néztem,néztem:
--Mi ez nagyikám?-- ocsúdtam fel.
--Ez, Andriskám -- simogatta végig csontos, vékony ujjaival nagy szeretettel a csodát --, ez hegedű.Még szegény nagyapádé volt.Legyen a tiéd. -- azzal felém nyújtotta.
De még mielőtt kivehettem volna a kezéből, így folytatta:
--Nem játék.Hangszer.
-- Hangszer?Nem játék? -- csodálkoztam, s mi tagadás nagyot csalódtam. -- Ha nem játék, akkor minek ez nekem? Nem is kell! -- Leengedtem a kezem. -- Tedd vissza nagyi a fiókba.
-- Azt akarod mondani, ha nem játék, nem kell? -- s csengő hangon felnevetett.
--Olyan az én nagyim, mint a tündér, aki még a gondolatom is kitalálja! -- gondoltam, de hangosan csak ennyit sóhajtottam: -- Ha nem lehet vele játszani, nem kell!
-- Ki mondta, hogy nem lehet játszani? Oh, kis unokám, ezen lehet csak igazán játszani, gyönyörűségest játszani!
Na, most már aztán igazán, úgy összezavarodtam, mint a Balaton vize, ha a hullámait felborzolja az erős szél.
-- Nem játék és mégis lehet vele játszani?
Vághattam olyan buta képet értetlenségemben, hogy egy kis majom is okosabban nézhet, mert nagyi ismét hallatta tiszta, csengő kacagását:
--Zenét, kicsi lelkem, zenét lehet rajta játszani.Megtanítalak. -- azzal elővett a fiókból egy hosszú micsodát, amit először pálcának hittem, de mint kiderült az a hegedűhöz tartozik, a neve : vonó.
-- Ha a vonót húzogatod a hegedű húrjain, csodálatos muzsikát lehet elővarázsolni. -- magyarázta nagyi.
-- Hű a mindenit!Ha megtanulom,hogyan kell húzogatni azt a micsodát, ezen a másik micsodán, varázsló leszek?
Ez már aztán tetszett nekem!
-- Nagyi kezdjük el! -- mondtam lázas izgalommal.
S elkezdtük.Eleinte hiába húzogattam a hosszú vonót ide-oda a húrokon, vagy meg sem szólalt, vagy ha megszólalt, olyan rettenetes nyivákolós hangot adott, hogy a Mirci cicám begörbítette ijedtében a hátát, felborzolta szőrét és fújt, mint a kovácsok fújtatója keresztapám műhelyében.
Nagyikám, a drága, türelmes volt.Százszor-ezerszer kezembe igazította a vonót, az állam alá tette a hegedűt:
--Így Andriskám.Így.
Olyan erős volt bennem a vágy, hogy varázsló legyek, nem adtam fel a tanulást,nem untam meg.Azt nem mondom, hogy a második év vége felé, nem folydogált a szemeimből az elkeseredés könnye:
-- Hát ilyen nehéz kivarázsolni ebből a hegedűből a zenét?
-- Menni fog. -- biztatott ilyenkor szeretettel nagyi. -- Menni fog.
S valóban mire hat éves lettem, a hegedű egyre szebben és szebben szólt.Egy-egy délutánon összejöttek a faluból a vendégek, s hallgatták az én muzsikámat.Bólogattak, dicsértek.
Rettentő büszke voltam, de nagyim csak a fejét csóválta:
-- Így mindenki tud cincogni ezen a hegedűn.
-- De miért nem tetszik? -- kérdeztem --, hiszen mindenki dicsér!
Szomorúan ingatta fejét jobbra-balra:
-- Nem szívből szól.Andriskám, akkor lesz igazán szép, ha a szívedből szól a zene.
Értetlenül néztem rá:
-- Ha a szívemből szól?De nagyikám, én a két kezemmel hegedülök és nem a szívemmel!
-- Ez a baj. Majd ha a szíved hegedül, az egészen másképpen fog szólni.Az a muzsika mindent beragyog, az könnyeket csal az emberek szeméből. -- magyarázta nekem olyan halkan, hogy alig értettem.
Egy szomorú reggelen nagyikám nem kelt fel többé.Kivittük a temetőbe.Lelke elment megkeresni nagyapát.Biztosan elmondja neki, hogy nekem adta a hegedűt, tanított hegedülni, de nem sikerült, a muzsikám üresen cseng.
Lehajtott fejjel, lelkemben nagy szomorúsággal baktattam haza a temetés után.Egyenesen a szobámba mentem.Kezembe vettem a hegedűt, nagyapám drága hegedűjét.Állam alá helyeztem.Rátettem a húrokra a vonót és lehelet finoman húztam rajta.A szemem elhomályosította a fájdalom könnye.Nem láttam a kottát, s mégis, csodálatos muzsika zengett a hegedűből.
Éreztem, hogy nem a kezem alól szól a zene, mely betöltötte a kisszobám, túl ment a falakon, ki a kis temetőbe.
Elhallgattak a madarak, megállt a szél, nem suhogtak a fák koronái.Csend volt, csak az én muzsikám zengett, egyre erőteljesebben, egyre bátrabban.
Nem a kezem játszotta a gyönyörű dallamot, hanem a szívemből jött a zene.
Sírt a hegedűm.
Ekkor értettem meg, mire gondolt nagyi.Ekkor éreztem, ez az igazi muzsika.Sírt a hegedűm.
Kimentem az utcára, ki a térre és hegedültem.
Az emberek megálltak.Az ablakok kinyíltak és körülöttem mindenki könnyes szemmel, megrendülten hallgatta a hegedű csodálatos játékát.
Játszottam nagyikám ajándékán, valóban játszottam.
S a szívemből hegedültem, s ragyogott körülöttem a tér, ragyogott az emberek arca, s ragyogott felettem nagyikám és nagyapa lelke.
Hazafelé be nem állt a szája Zsófinak.Mesélt, mesélt négylábú kis barátjának.
Bólogatott Cirmi s dicsérte a bocsokat, hogy megkímélték a gyenge lovat.Nevetett a kis kakas rekedt hangján s búslakodott a pillangó átázott szárnyán, de könny csillogott szemében " A kis muzsikus "-t hallván.
Örült, hogy a mese végén minden jóra fordult, közben beléptek otthon a nagy kapun.
-- Bárcsak kibújnának már a csibéim! -- sóhajtott.
A nagy taréjú kakas papa is be-beszaladt az ólba és érdeklődött:
-- Van már pipi? Kikeltek már a tojásból?
Tyúkocska a fejét rázta:
-- Csak kopognak, kopognak, de ki még nem bújtak.-- válaszolta.
Ám egyszer csak megrepedt a tojás héja, s kidugta pihés fejét a kis csibe:
-- Csipp, csipp, itt vagyok! Megérkeztem!
Ettől kezdve egymás után pattogtak ki a tojásból a pipikék.
Volt ott sárga, fehér, fekete, tarka s volt egy kopasz nyakú kis kakaska.
--Kotkodács! Kotkodács! Gyere papa gyorsan! -- kiáltott ki tyúkanyó a kakasnak. -- Megszülettek a csibéink!
Beszaladt a kakas. Szemügyre vette, számolgatta övéit.Felugrott a kerítés tetejére és büszkén kiáltotta:
-- Kukoríkú, kukoríkú, rám figyeljetek! Apa lettem, fiaim, lányaim születtek!
A libák, kacsák no meg a pulykák is közrefogták, nézegették a csipogó, futkosó pici csibéket:
-- Üdvözlünk benneteket a baromfi udvarban. Érezzétek jól magatokat itt közöttünk.
Morzsa kutya is felemelte buksi fejét és a csibékre mosolygott:
-- Ezután rátok is vigyázok. -- fogadkozott.
Tyúkanyó és kakas papa együtt nevelték a pici csibéket, kik szófogadóak voltak,kivéve a kis kopasz nyakú kakaskát. Ő volt a legelevenebb. Addig míg testvérei figyeltek apjuk oktatására:
-- Felugrasz a szemét domb tetejére és jó reggelt kívánsz az ébredező tyúkoknak, kacsáknak és libáknak, így ni ... kukoríkú. Nagyra nyisd a csőröd, nyújtsd ki jól a nyakad, így szépen szól a hangod.
Ezalatt a kis kakas ide-oda futkosott, kergette a lepkéket, csipegette a kacsákat.
Így a kopasz nyakú kis kakas nem tanult meg semmit. Se kukorékolni, se kapirgálni.
Szép színes tollú, nagy piros tarajú kakassá fejlődött.
Elnézegette magát az itató víz tükrében: -- Milyen szép szál legény lett belőlem! Itt az ideje, hogy asszony után nézzek. Már ki is szemeltem magamnak egy szép fehér tollú jércikét.
Igen ám, de nem tudott udvarolni neki. Csak állt a jérce előtt, megszólalni sem tudott.
-- No kakaska, hadd halljam a csengő hangod. -- szólt hozzá a kis tyúkocska. -- Kukorékolj egy nagyot.
-- Kuku ..., kuku ... -- próbálkozott a kopasz nyakú kakas, de csak rekedt hang jött ki torkán.
Kacagtak a jércikék. Kacagtak a libák, kacsák, pulykák. Még Morzsa kutyus is felkapta a fejét:
-- Jaj, jaj, vau, vau, hagyd abba, megfájdul a fülem!-- kiáltotta.
Kakas testvérei is csúfolták szegény kopasz nyakút:
-- Buta vagy, nem tudsz te semmit.
Szegény kakaska bánatában elindult világgá.
-- Addig megyek, míg nem találok valakit, aki megtanít kukorékolni, kapirgálni. -- mondta és felröppent a kerítésre, onnan le az útra és ment, mendegélt.
Beért egy sűrű erdőbe. Ott egy magas fa alatt megpillantott egy ősz szakállú emberkét.
-- Hát te mi járatban vagy errefelé kakasúrfi? -- kérdezte a vándortól a kis emberke.
A kakas szégyenkezve hajtotta le fejét és elmondta bánatát: -- Apám tanított bennünket kukorékolni, kapirgálni, de én nem figyeltem az oktató szóra. Bánom már nagyon. Nem tudok sem kukorékolni, sem kapirgálni. Ezért vándor útra keltem, hogy találjak valakit, aki megtanít mind erre.
-- No akkor helyben vagy -- mondta a hosszú szakállú --, nem kell tovább menned. Megtanítalak kukorékolni és kapirgálni is, de meg kell szolgálnod érte. Nálam három nap egy esztendő. Ha szorgalmasan és keményen dolgozol, cserébe megtanítalak mindenre, amit egy kakasnak tudnia kell.
-- Kiszolgálom az esztendőt. -- fogadkozott a kopasz nyakú kakasúrfi.
S úgy is volt. Reggeltől estig tette-vette a dolgot, amit az öreg ember rábízott, s mire eltelt a három nap, úgy megtanult kukorékolni és a szemétdombot szétkapirgálni, hogy párja nem akadt, aki túl tett volna rajta.
Indult is hazafelé rögtön. Otthon odaállt a fehér tollú jérce elé és így szólt hozzá bátran: -- Tyúkocska légy a feleségem!
Nagyot nevetett a jércike: -- Hogy mennék már hozzá egy buta kakashoz!?
Odafutott hozzájuk egy nagy vörös kakas.
-- Hagyd békén a jegyesem, mert velem gyűlik meg a bajod! és harciasan nekiugrott a kopasz nyakú kakasnak.
-- Nem úgy van az! -- állt közéjük az öreg kakas. -- Álljatok ki versenyre! Aki szebben, hangosabban tud kukorékolni, aki hamarabb szét tud kapirgálni egy szemétdombot, annak a felesége lesz jércike.
-- Így, így. Így legyen! -- kiáltoztak a baromfi udvar lakói.
Lenézően mosolygott a vörös kakas: -- Engem nem győz le ez az ügyetlen! -- azzal felugrott a kerítés tetejére és hangosan kiáltott: -- Kukorékúú!
Felugrott melléje a kopasz nyakú kakaska is és csengő, tiszta hangon, kinyújtott nyakkal, nagyra tátott csőrrel harsogta:-- Kukorékúúú!
Elismerően bólogattak a szárnyasok: -- Ez igen. Kopaszka sokkal szebben kukorékol.
Mérgesen ugrott a szemétdombra a nagy vörös kakas: -- Kapirgálásban én leszek az ügyesebb! -- s pillanatok alatt szétrúgta a szemétdombot.
A kopasz nyakú úrfi kiválasztotta a legnagyobb szemétdombot és úgy szétkapirgálta, hogy egy száll szalma nem sok, de annyi sem maradt belőle.
-- Ez igen. Kopaszka lett a győztes! -- hirdette ki az eredményt kakas papa. -- Büszke vagyok rád. -- koppintott csőrével kedvesen a fia hátára.
-- Én is büszke vagyok rád. -- bújt hozzá a fehér tollú jércike.
Úgy hallgatták a gyerekek a mesét, hogy egy pisszenés sem hallatszott, a szájukat is nyitva felejtették.
A medvebocsok után a pillangóról mondott mesét az óvó néni, s mire a kis kakas kalandját is befejezte, beszólt a terembe a dadusnéni:
-- Gyertek kicsik hamar, hamar ebédelni!
A kis nebulók azonban kórusban ráadást kértek a meséből, bár a gyomruk korgott, de hallani sem akartak még az ebédről.
-- No, ha ennyire tetszettek a meséim -- szólt az óvó néni kedvesen és engedékenyen a kicsikhez --, hozzáteszem kedvencemet, A kis muzsikust a mesékhez.
A KIS MUZSIKUS
Állítom nekem volt a legdrágább nagyim a világon.De nemcsak a legdrágább, hanem a legszebb is volt.Hosszú, egészen a derekáig érő, hófehér haját, minden este megengedte, hogy fésülgessem.
Szemeiből kedvesség, szeretett sugárzott felém.Nem is emlékszem rá, hogy egyszer is megszidott volna, pedig lett volna miért, mert szüleim szerint csintalanságért nem igen kellett a szomszédba mennem, volt bennem két gyereknyi is.
Alig múltam három éves.Egyes betűket bizony még elég selypesen ejtettem ki.Úgy, hogy igencsak nagyon kellett rám figyelnie annak, akihez éppen magyaráztam valamit.
No, emlékszem, egy szép tavaszi délelőttön, így szólt hozzám nagyi:
-- Andriskám, kicsi unokám, gyere velem. -- azzal görbebotjára támaszkodva, elindult a szobája felé.Félszemmel sandított rám, hogy követem-e?
Követtem biz én, már hogyne követtem volna, amikor ilyen kedves invitálás után szobája szekrény fiókjaiból mindig előkerült valami finomság, vagy valami csodálatos tárgy, amivel nagyon jót lehetett játszani.
Jól sejtettem most is.A szobába érve, nagyikám leült a szekrény előtt álló kis zsámolyra, botját a falhoz támasztotta és kihúzta a középső fiókot.
Árgyilus szemekkel néztem minden mozdulatát.Érdekes fiókok voltak ezek.Mennél többet húzogattuk, s mennél több mindent vettünk ki belőle, annál több lett benne.Mintha valami bűbájosság lengene körülötte, ami újra és újra feltölti.Mikor azt hiszed már üres, hát uramfia, megint, ha kihúzod, telis-teli van mindenféle dolgokkal.
Így volt ez most is,Ahogy nagyi kotorászott benne, kivett belőle egy gyönyörű, fényes, fából készült valamit.Szólni sem tudtam, csak néztem,néztem:
--Mi ez nagyikám?-- ocsúdtam fel.
--Ez, Andriskám -- simogatta végig csontos, vékony ujjaival nagy szeretettel a csodát --, ez hegedű.Még szegény nagyapádé volt.Legyen a tiéd. -- azzal felém nyújtotta.
De még mielőtt kivehettem volna a kezéből, így folytatta:
--Nem játék.Hangszer.
-- Hangszer?Nem játék? -- csodálkoztam, s mi tagadás nagyot csalódtam. -- Ha nem játék, akkor minek ez nekem? Nem is kell! -- Leengedtem a kezem. -- Tedd vissza nagyi a fiókba.
-- Azt akarod mondani, ha nem játék, nem kell? -- s csengő hangon felnevetett.
--Olyan az én nagyim, mint a tündér, aki még a gondolatom is kitalálja! -- gondoltam, de hangosan csak ennyit sóhajtottam: -- Ha nem lehet vele játszani, nem kell!
-- Ki mondta, hogy nem lehet játszani? Oh, kis unokám, ezen lehet csak igazán játszani, gyönyörűségest játszani!
Na, most már aztán igazán, úgy összezavarodtam, mint a Balaton vize, ha a hullámait felborzolja az erős szél.
-- Nem játék és mégis lehet vele játszani?
Vághattam olyan buta képet értetlenségemben, hogy egy kis majom is okosabban nézhet, mert nagyi ismét hallatta tiszta, csengő kacagását:
--Zenét, kicsi lelkem, zenét lehet rajta játszani.Megtanítalak. -- azzal elővett a fiókból egy hosszú micsodát, amit először pálcának hittem, de mint kiderült az a hegedűhöz tartozik, a neve : vonó.
-- Ha a vonót húzogatod a hegedű húrjain, csodálatos muzsikát lehet elővarázsolni. -- magyarázta nagyi.
-- Hű a mindenit!Ha megtanulom,hogyan kell húzogatni azt a micsodát, ezen a másik micsodán, varázsló leszek?
Ez már aztán tetszett nekem!
-- Nagyi kezdjük el! -- mondtam lázas izgalommal.
S elkezdtük.Eleinte hiába húzogattam a hosszú vonót ide-oda a húrokon, vagy meg sem szólalt, vagy ha megszólalt, olyan rettenetes nyivákolós hangot adott, hogy a Mirci cicám begörbítette ijedtében a hátát, felborzolta szőrét és fújt, mint a kovácsok fújtatója keresztapám műhelyében.
Nagyikám, a drága, türelmes volt.Százszor-ezerszer kezembe igazította a vonót, az állam alá tette a hegedűt:
--Így Andriskám.Így.
Olyan erős volt bennem a vágy, hogy varázsló legyek, nem adtam fel a tanulást,nem untam meg.Azt nem mondom, hogy a második év vége felé, nem folydogált a szemeimből az elkeseredés könnye:
-- Hát ilyen nehéz kivarázsolni ebből a hegedűből a zenét?
-- Menni fog. -- biztatott ilyenkor szeretettel nagyi. -- Menni fog.
S valóban mire hat éves lettem, a hegedű egyre szebben és szebben szólt.Egy-egy délutánon összejöttek a faluból a vendégek, s hallgatták az én muzsikámat.Bólogattak, dicsértek.
Rettentő büszke voltam, de nagyim csak a fejét csóválta:
-- Így mindenki tud cincogni ezen a hegedűn.
-- De miért nem tetszik? -- kérdeztem --, hiszen mindenki dicsér!
Szomorúan ingatta fejét jobbra-balra:
-- Nem szívből szól.Andriskám, akkor lesz igazán szép, ha a szívedből szól a zene.
Értetlenül néztem rá:
-- Ha a szívemből szól?De nagyikám, én a két kezemmel hegedülök és nem a szívemmel!
-- Ez a baj. Majd ha a szíved hegedül, az egészen másképpen fog szólni.Az a muzsika mindent beragyog, az könnyeket csal az emberek szeméből. -- magyarázta nekem olyan halkan, hogy alig értettem.
Egy szomorú reggelen nagyikám nem kelt fel többé.Kivittük a temetőbe.Lelke elment megkeresni nagyapát.Biztosan elmondja neki, hogy nekem adta a hegedűt, tanított hegedülni, de nem sikerült, a muzsikám üresen cseng.
Éreztem, hogy nem a kezem alól szól a zene, mely betöltötte a kisszobám, túl ment a falakon, ki a kis temetőbe.
Elhallgattak a madarak, megállt a szél, nem suhogtak a fák koronái.Csend volt, csak az én muzsikám zengett, egyre erőteljesebben, egyre bátrabban.
Nem a kezem játszotta a gyönyörű dallamot, hanem a szívemből jött a zene.
Sírt a hegedűm.
Ekkor értettem meg, mire gondolt nagyi.Ekkor éreztem, ez az igazi muzsika.Sírt a hegedűm.
Kimentem az utcára, ki a térre és hegedültem.
Az emberek megálltak.Az ablakok kinyíltak és körülöttem mindenki könnyes szemmel, megrendülten hallgatta a hegedű csodálatos játékát.
Játszottam nagyikám ajándékán, valóban játszottam.
S a szívemből hegedültem, s ragyogott körülöttem a tér, ragyogott az emberek arca, s ragyogott felettem nagyikám és nagyapa lelke.
Hazafelé be nem állt a szája Zsófinak.Mesélt, mesélt négylábú kis barátjának.
Bólogatott Cirmi s dicsérte a bocsokat, hogy megkímélték a gyenge lovat.Nevetett a kis kakas rekedt hangján s búslakodott a pillangó átázott szárnyán, de könny csillogott szemében " A kis muzsikus "-t hallván.
Örült, hogy a mese végén minden jóra fordult, közben beléptek otthon a nagy kapun.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése